Az a minimum, hogy ha az ember ír egy könyvről, azt olvassa is el. Na de mi van ha egyszerűen nem megy? Bevallom férfiasan, nagyjából a feléig jutottam el a regénynek, mikor sűrű anyázások közepette letettem. Anno így jártam a Bankemberekkel is, de mivel próbálok nyitott és előítéletektől mentes életet élni, hát nekiugrottam Frei Tamás újdonságának.
A történet egy képzeletbeli Magyarországot fest le, ami,- mint már ezernyi sajtóanyagból megtudhattuk – Frei víziója országunkról. A főhős, a már korábbi kötetekből megismert André, idegenlégiós, és ismét rendet tesz, ezúttal a politikai elit berkeiben, akik ész nélkül tömik a zsebüket és habzsolják a hatalmat.
A legmasszívabb problémám a könyvvel az, hogy nem vagyok hülye. Nem kell ahhoz regény, hogy Frei elmondhassa nekem, hogy mit gondol Magyarországról. Nem kell a rizsa, hogy ez csak fikció, miközben szinte tökéletesen lefesti, mikor kire gondol. Ehhez elég lett volna, ha kitesz egy posztot a Facebookra, ahol elmondja a véleményét. (na jó, értem én a trükköt, amíg fikciónak hívjuk, nem köthetnek belénk.)
Persze kell, hogy akarjunk valamit közölni a könyvünk segítségével, de ne így. A történet, a karakterek rovására.
Frei olyan szinten tunkolja az agyamba a véleményét, hogy az már fáj. Gondolom saját magát írja bele, amikor elmondja, hogy a tehetségesek mind elmennek innen, de persze könnyek közt. ( Igen, Tamás, tudjuk mi is, hogy sokan elmennek az országból, és a tehetséget nem értékelik igazán. )
A másik problémám maga az írás volt. Lássuk be, Frei Tamás nem tud írni. Még akkor sem, ha több ezer példány fogyott el a könyvből.
Mindenki egy hangon szólal meg, nincsenek jellegzetes stíluskülönbségek a karakterek között, a hatásvadász tőmondatoktól pedig verekedhetnékem támad. Az egyik pillanatban úgy érzem, valami nagyon nagyot (és nagyon) akar írni, a másikban, mintha egy általános iskolás dolgozatát olvasnám. Nem túl életszerű belső monológok, és tonnányi felkiáltójel.
Sajnálom ám, hogy nem jó a könyv, mert Frei tudásával lehetne ez egy tényleg zseniális könyv, lenne miből merítkeznie, sokat látott fickó. De ez a könyv ékes példája annak az örök vitának, hogy vajon lehet-e tanulni az írást. A válasz: nem.
És nem azért, mert ne lehetne az írástechnikát elsajátítani. El lehet. Sőt, egy jó szerkesztő aranyat ér. De az a plusz, amivel egy író születik, na az nem tanulható. A történetmeséléshez való tehetség és az egyedi hang hiányától lesz egy könyv felejthető.
Ulpius Kiadó, 2013
