Az a minimum, hogy ha az ember ír egy könyvről, azt olvassa is el. Na de mi van ha egyszerűen nem megy? Bevallom férfiasan, nagyjából a feléig jutottam el a regénynek, mikor sűrű anyázások közepette letettem. Anno így jártam a Bankemberekkel is, de mivel próbálok nyitott és előítéletektől mentes életet élni, hát nekiugrottam Frei Tamás újdonságának.
A történet egy képzeletbeli Magyarországot fest le, ami,- mint már ezernyi sajtóanyagból megtudhattuk – Frei víziója országunkról. A főhős, a már korábbi kötetekből megismert André, idegenlégiós, és ismét rendet tesz, ezúttal a politikai elit berkeiben, akik ész nélkül tömik a zsebüket és habzsolják a hatalmat.
A legmasszívabb problémám a könyvvel az, hogy nem vagyok hülye. Nem kell ahhoz regény, hogy Frei elmondhassa nekem, hogy mit gondol Magyarországról. Nem kell a rizsa, hogy ez csak fikció, miközben szinte tökéletesen lefesti, mikor kire gondol. Ehhez elég lett volna, ha kitesz egy posztot a Facebookra, ahol elmondja a véleményét. (na jó, értem én a trükköt, amíg fikciónak hívjuk, nem köthetnek belénk.)
Persze kell, hogy akarjunk valamit közölni a könyvünk segítségével, de ne így. A történet, a karakterek rovására.
Frei olyan szinten tunkolja az agyamba a véleményét, hogy az már fáj. Gondolom saját magát írja bele, amikor elmondja, hogy a tehetségesek mind elmennek innen, de persze könnyek közt. ( Igen, Tamás, tudjuk mi is, hogy sokan elmennek az országból, és a tehetséget nem értékelik igazán. )
A másik problémám maga az írás volt. Lássuk be, Frei Tamás nem tud írni. Még akkor sem, ha több ezer példány fogyott el a könyvből.
Mindenki egy hangon szólal meg, nincsenek jellegzetes stíluskülönbségek a karakterek között, a hatásvadász tőmondatoktól pedig verekedhetnékem támad. Az egyik pillanatban úgy érzem, valami nagyon nagyot (és nagyon) akar írni, a másikban, mintha egy általános iskolás dolgozatát olvasnám. Nem túl életszerű belső monológok, és tonnányi felkiáltójel.
Sajnálom ám, hogy nem jó a könyv, mert Frei tudásával lehetne ez egy tényleg zseniális könyv, lenne miből merítkeznie, sokat látott fickó. De ez a könyv ékes példája annak az örök vitának, hogy vajon lehet-e tanulni az írást. A válasz: nem.
És nem azért, mert ne lehetne az írástechnikát elsajátítani. El lehet. Sőt, egy jó szerkesztő aranyat ér. De az a plusz, amivel egy író születik, na az nem tanulható. A történetmeséléshez való tehetség és az egyedi hang hiányától lesz egy könyv felejthető.
Ulpius Kiadó, 2013
https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=740371569414117&id=359929220791689
Frei Tamás – Galambos Péter: 2015 – HANGOSKÖNYV
http://thevoicean.com/hangoskonyv/frei-tamas-2015.html
Frei mindhárom könyvét elolvastam, hála az internetnek. Mert egy kanyi fillért nem adtam volna értük – tanultam a
Dossziéból. Kiváló helyszínek, érdekfeszítő téma választás, aztán holt lapos kérdések. (Érettségi előtt az irodalmi szinpadunk szituációs próbáin ilyen kérdésekért úgy vágtak volna ki, mint paraszt a taknyát.)
Mi is a bajom Frei Tamással?
Egyrészt tökre magyar érzelmű vagyok, a kis népek nagy sovinizmusával megáldva; kvázi itthon szidom, szidjuk, szidhatjuk a “rendszert” mert belefér. (mellesleg, meg is érdemli) Egy itt élő külföldi kritikáját is elviselem, mert többet lát, mint én, ő világlátott. De egy magyar külföldön ne szidja a hazáját, kevés, ennél ocsmányabb dolgot ismerek. A langyos jólétből anyázni, nem férfias dolog.
Másrészt a téma választása. A fiction, az fiction, a társadalom kritika, az egészen más. Sokakkal az előttem írók közül egyetértek abban, hogy egy komment, egy blog a formája a habzó szájú, többnyire határtalan ocsmányságokkal, kritikán aluli helyesírással megspékelt hozzászólásoknak, “mert a magyar szabad” és ami az interneten megjelenik comment formájában, az -tisztelet a kevés kivételnek- fénykép, látlelet magunkról. A tudatlanságról, a bunkóságról, az RTL kilúgozta igénytelen habzásról.
Frei mindezt intellektuel módon jeleníti meg, és éppen ezzel árt. Úgy ír az elképzelhető és néha nevetségesen túlzó
“tényekről” hogy azok hihetővé válnak; a fiction összefolyik a majdnem elképzelhető valósággal, a reszkető, megájuló
ímádók pedig a leírtakat valósággá konvertálják. Ügyes mindezek kivédése az előszóban, mert ugye Frei nem hülye, nem akar zaftos pereket. Csak bevételt.
Harmadrészt a stílusa zavar. Zavart mindig, már a Dosszié eseteiben is. Miért kell ennyire szájbarágósan agyonmagyarázni, agybavéső módon ráerőltetni az olvasóra saját álláspontját? Pedig az is csak fiction! Hagyni kellene -ha már megvette- saját következtetései levonására, politikailag sokkal többet hozna. Idegenség rejlik a könyveiben; idegen az ironman Calvi, félidegen a hazájától a jólét felé seftelő Adrien, és idegenben él a jóakaratú megmentő. Miért kell ebbe Magyarországot belekeverni? Gondolom, azért, hogy a jólértesült politikai pletykáit el lehessen adni, ha igazak, ha nem.
Na igen, politka. Ez a negyedik problémám. Lehet valaki politikailag elkötelezett, valamely oldallal szimpatizáló, más ellen hadakozó, de ennek nem ez a módja. A fiction nem politizál. Frei mindhárom könyvébe ezt is, azt is bele próbálja
tuszakolni. Ezért aztán az olvasó nem tudja eldönteni, hogy TGM-et kapott karácsonyra, Kertész Imrét, esetleg Konrád
Györgyöt. Ezek más fajsúlyú emberek – nem írnak fiction-t. Sokat akart markolni, fájóan keveset fogott.
Egy minszterelnökről, akiről még a legvadabb ellenfelei is kénytelenek megállapítani, hogy kvalitások dolgában
egyedülálló, nem lehet ilyen gyerekes módon írni, mert ezzel komolytalanná válik. Ez már Gyurcsány lealázó stílusa,
selyempapírba csomagolva.
Meg kell adni; mindent összevetve azonban, ügyes. Ahogy a Dossziéra, úgy könyveire is nagy az érdeklődés, hogy aztán
sokan örüljenek, sokan kételkedjenek, sokan pedig megfogadják; no more! Eszközei nem tiszták ugyan, mert a moszkvai pék esetét követi a monacoi kávé ár, és egyéb futurisztikus hülyeségek, de mindez a lényegen nem változtat, mert a lényeg a haszon. Akár Nizzából, akár Magyarországról.
Mert Frei Tamás nem változik.
Köszi, hogy megosztottad velünk! Én is ezt fejtegettem lejjebb, teljesen egyetértünk. Igenis kell az, hogy élvezzem az olvasást, nem csak a mondanivaló, az írás maga is fontos.
No nem baj, szerencsére sok jó könyv van! 🙂
Ha ajánlhatok, olvasd el Christopher Moore: Te szent kék című könyvét, arról még nem posztoltam, de tervezem, nekem a tavalyi könyvek között ez volt az aranyérmes!
Köszi, hogy itt jártál! 🙂
Sziasztok, sajnos nem tudtam tovább olvasni a könyvet, egyszerűen “nem vitt rá a lélek”. Beleolvastam még itt-ott — leírásokba, párbeszédekbe, de sajnos a stílus nem változott. Felesleges szó- és tartalmi ismétlések, stilisztikai hibák, erőltetett információhalmozás, hatásvadász tőmondatok… Lehet, csak én vagyok túl érzékeny, de ezek zavartak már az elején is. A regény nem Frei műfaja, akárhogy is nézzük — vagy egy szellemíróval jobban járt volna : )
Lehet, hogy jó az alapsztori, a fordulatok, a meglátások, a sok érdekes adat, de ha nem élvezet mindezeken végigmenni, megette a fene az egészet. Kb. olyan, mint az alkoholmentes sör — iszom, iszogatom, megiszom, de hol az élvezet? Egy jó regénynek van finom habja az elején, lemegy az első korty, hmm, ez kezd alakulni, kis nézelődés, gondolkodás, megy le szépen a többi “tartalom”, egyre jobban érzem magam, a végén pedig: na, ez jó volt! Legyen akár az Akiért a harang szól, akár a Piszkos Fred. Frei nekem nem hozza még a mámor leghalványabb ígéretét sem. Sajnálom. Köszönöm, hogy megoszthattam a véleményem.
A “mestermű”-vel inkább csak ironizáltam. 🙂 De ha már: én abszolút mindenevő vagyok könyvben, így az, hogy valami szórakoztató irodalom, nem teszi számomra jobbá vagy rosszabbá az írást. Nem ez a lényeg. Imádom Shakespeare-t, mint ahogy Rejtőt vagy Arthur Hailey-t is akár.
De azt igenis fontosnak tartom, hogy maga az írás milyen. (Nyilván összetett a dolog, kell egy jó történet, kell, hogy jól legyen megírva, stb…)
És bármilyen meglepő, Frei T.-t egyébként kedvelem, a műsorait anno és a könyv megírásának főbb gondolatvonalával is egyetértek. De mindenkinek úgy kellene tálalnia a véleményét, gondolatait, ahogy a legjobban tudja. Neki inkább való a tévé képernyője, mint az írás. Az nem megy neki, még ha egyet is értek vele.
(Nem értettelek ám félre, nem engem aljasoztál le, hanem azt tartottad annak, hogy végig olvasás nélkül írtam véleményét. Nincs harag!)
Na szóval én azért amondó vagyok, írjon az ember bármiről, lehet az ponyva, krimi, szépirodalom, bármi. De azért az alap, hogy tudjon is írni az illető. Anélkül nem nagyon megy. 🙂
De hát nem is állítottam róla, hogy mestermű, csakis azt, hogy szórakoztató! A mestermű is relatív, mert szerintem az is attól függ, hogy hová is soroljuk Frei Tamás könyveit. Mi ez a három egymásba olvadó könyv? Ponyva? Kalandregény? Politikai krimi? Vagy csak egy kísérlet Frei Tamás bevételeinek növelésére? Akár mindegyikben is lehet mestermű. Kedvenc példám Edgar Rice Burroughs, aki néha úgy ír, hogy nem üti meg az általános iskolai nyári szüneti élményről szóló fogalmazások szintjét, ennek ellenére a Mars-sorozatának első három részét rendkívüli élvezettel olvastam el. Mesterművek lennének-e ezek a könyvek? Mester-e Burroughs? Semmiképpen nem az egyetemes irodalom nagyja, de az efajta szórakoztatásban bizony mester.
Nem tudom ezeket a könyveket összehasonlítani a nagy kedvenceimmel, Sánta Ferenccel vagy Aldous Huxley-vel még a könnyedebb és szívesen olvasott írókkal sem, de pont azt akarom mondani, hogy nem is szabad. Ha esetleg megpróbálod ilyen szemüvegen keresztül olvasni, talán más lesz a véleményed.
Egy valamit mindenképpen Frei Tamás javára kell írni, mégpedig azt, hogy a nagyvilág gazdasági, pénzügyi és politikai összefüggéseit elég behatóan elmagyarázza. Ez egy olyan országban, ahol tíz emberből nyolc nem tudja, hogy mire szolgál például a tőzsde semmiképpen nem hátrány. Ha pedig sokan olyan olvassák el, ahogy a könyváruházak statisztikái mutatják, akkor az jó dolog.
Természetesen nem feltételezem rólad, hogy aljas lennél, rosszul fogalmaztam, elnézést kérek érte. Mindössze nagy hibának tartom, hogy így írtál egy könyvről.
Mindazonáltal örülök, hogy vannak még emberek akik olvasnak, ha pedig valaki egy könyv akár pozitív, akár negatív élményét még meg is osztja másokkal egy blogon, az mindenképp dicsérendő.
üdv
ricsi
Ricsi Brigád:
Tulajdonképpen egyet is értenék veled, ámde akkor is azt kell, hogy mondjam, ha az ember nagyon sokat olvas, egy idő után elég korán el tudja dönteni, mire számíthat a továbbiakban. Ha valami hatásvadász az elején, az a végére is az marad. Ha szájbarágós, akkor a végére sem lesz másként. És ha az előző írásai és ennek az első x oldala is rosszul van megírva, akkor valszeg nem lesz belőle később sem mestermű.
De a véleményed mindenképpen köszönöm, és abban igazat adok (magamnak is :D), hogy legközelebb vagy végigszenvedem a könyvet, vagy nem írok róla.
(Viszont a “csimborasszó” nagyon tetszik! 🙂
Köszi, hogy itt jártál!
Szóval írtál egy könyvről, amit tulajdonképpen nem olvastál el. Egy másik hozzászóló meg az első két fejezetből kialakítja saját kritikáját.
Ez mellé kategorikusan kijelented, hogy nem vagy hülye. Nyilván nem lehetsz az, ha egy félig olvasott könyvről is ilyen markáns véleményed van.
Ha elolvastad volna végig, akkor nem kötnéd egyetlen szereplőhöz sem a rezonőrt, világos lenne, hogy Frei több szemszögből mutatja be a társadalom különböző szegmenseinek a gondalatait – zanzásítva – a magyar valóságról. Az is kiderülne a könyv vége felé, hogy a magyar minszterelnök miért ír naplót és miért pont magának magyarázza (természetesen nem magának), miért pont ilyen stílusban.
Én elolvastam végig a könyvet és szórakoztató volt – tudtam, hogy nem Esterházyt, Kunderát vagy Nádast olvasok, nem is azt vártam tőle.
“Az a minimum, hogy ha az ember ír egy könyvről, azt olvassa is el.” – ez az egy mondat amivel egyet értek. Nem az háborít fel, hogy neked nem tetszik a könyv, nem is az, hogy ennek ellenére bestseller, mert az igénytelek tömegek korában egy rossz könyv is lehet az.
Az viszont, hogy olvasatlanul lehúzol egy könyvet, na az az aljasság csimborasszója!
Áá! A naplóbejegyzés! : )) Nekem is ez fordult meg a fejemben, egyrészt nem volt életszerű, másrészt borzasztó rossz volt a stílus. Ráadásul ugyanazon a hangon szólal meg az összes karakter.
Ha végig olvastad, jöhet a vélemény, kíváncsi vagyok! 🙂
Köszi, hogy írtál!
Csak az első két fejezetet olvastam, de sajnos már itt kiderül számomra, tényleg nem tud írni. Pl. a naplóbejegyzés. Így senki nem ír naplót. Magának magyarázza meg a miniszerelnök, mi a poligarcha, meg mit jelent az adzán? Ez így teljesen értelmetlen. És sajnos élvezhetetlen. Ha ekkorát döccen az eleje, mi várható később? Jajj.